Ehhez képest, amikor az első jezsuiták elindultak Indiába, fél évig utaztak és a csapat fele meghalt útközben különféle fertőző betegségekben. Amikor pedig Szent Ignác haza akarta hívni Xavéri Szent Ferencet, a levele három év alatt ért oda – és Ferenc akkorra már halott volt. Ebben a környezetben másként kell beszélni az idegen kultúrákról és vallásokról, mint ötszáz évvel ezelőtt – teológiailag is!
Az egyház küldetése időközben nem változott – továbbra is hirdetnie kell az evangéliumot –, ám az kinyilatkoztatás örök igazságairól alighanem egy kicsit másként érdemes beszélni, mint korábban. Jézus Krisztus és örömhíre ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, ám az érthetősége érdekében nem hagyhatjuk figyelmen kívül a megváltozott közeget, amikor értelmezzük. Hogy ez mennyire így van, elég belelapozni a könyvtárak polcain a 100-150 évvel ezelőtt kiadott poros teológiai manuálékba – elsőre nem sokat ért belőlük az ember.
Az még hagyján, de mennyit ért egy mai irányzatból? Mondjuk például a felszabadítás teológiájából?
Ez a téma igazán szívügyem; nemrég írtam is a kérdésről egy hosszú cikket! Bocsánat – ez már inkább egy megfáradt öreg professzor reakciójára hasonlított. Viszont tényleg így van, és a részletekbe most, attól tartok, nem mehetünk bele. Aziránt pedig meglehetős kétségeim vannak, hogy a téma valódi jelentősége átjön-e, ha csak okoskodom.
Nem hiszem, hogy sok értelme volna olyan egzotikusan hangzó elnevezésekkel dobálózni, hogy Fekete Öntudat Mozgalma (Black Consciousness Movement), ami egy afrikai keresztény inkulturációs teológia; a koreai minjung (Közös Nép) teológiája; a fülöp-szigeteki küzdelem teológiája; az indiai dalit (kasztonkívüliek) teológiája; vagy az ázsiai és afrikai nők teológiai mozgalmai – pedig ott és azok számára, akiknek szól, ezek nagyon sokat mondanak! Számunkra viszont csak tudományoskodó részletek, amik másodlagosak ahhoz képest, hogy a dolog valódi jelentőségét és súlyát megértsük.
A harmadik világ jórészt iskolázatlan embertömegeinek kiszolgáltatottsága európai mértékkel mérve elképzelhetetlen; pillanatok alatt áldozataivá válhatnak a kleptokrata hivatali korrupciónak vagy az erőszakszervezetek önkényeskedésének. Ha nekik akarjuk hirdetni az evangéliumot, nem nyugodhatunk bele a helyzetükbe. Az egyház egész történelme során védte a szegényeket és kiállt az érdekeik mellett; nagyon fontos, hogy most is, a globalizáció korában, újra hallassa prófétai hangját! Ez ma világszerte az evangélium hiteles hirdetésének feltétele.
Korábban említette a Tanítóhivatallal való összhangot, a felszabadítás teológiájának márpedig voltak problémái ezzel kapcsolatban. Történt változás az egyházi álláspontban azóta?
Azt hiszem, hogy igen; határozottan! A folyamat persze hosszú, és sok türelemre, állhatatos egyházhűségre van szükség. Viszont a karaván halad – feltartóztathatatlanul! A dolgok rendes menete a következő szokott lenni. Először a teológusok észrevesznek egy hiányzó vagy alulexponált szempontot – például a kifosztott és védtelen embertömegek sorsát –, és azt hangsúlyozni kezdik. Mivel a hangsúly majdnem mindig egyoldalú – például, mert elsősorban az evilági megszabadulásra koncentrálnak –, a hivatalos egyház teológusai elsőre gyakran elutasítással reagálnak. Így feszültség keletkezik, ami esetleg nyílt konfliktussá is fajulhat egyes teológusok és Róma között. Idővel azonban lecsillapodnak a kedélyek és megszületik egy árnyaltabb szintézis, ami azt jelenti, hogy a produktív meglátások fokozatosan beépülnek a hivatalos katolikus tanításba.
Ez történik a felszabadítás teológiája esetében is. Számomra legalábbis ennek jele, hogy nemrégiben Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Gustavo Gutiérrez, a felszabadítási teológia egykor sokat támadott alapító atyja közösen adtak ki könyvet, elsőként 2004-ben németül majd 2013-ban olaszul is. A kötet címe sokatmondó: A szegények oldalán. A felszabadítás teológiája, az egyház teológiája. Hát nem megérte hűségesnek maradni a Tanítóhivatalhoz?
Az talán attól függ, hogyan értékeljük a felszabadítás teológiáját. Mit tartasz jónak ebben az irányzatban, mit nem?
Szerintem a jó az benne, hogy felhívja a figyelmet a ma működő világgazdaság égbekiáltó – ha blogolnánk, azt mondanám: ordító – ellentmondásaira. Ezt azzal teszi, hogy a teológiai reflexió fókuszába állítja e rendszer kárvallottjait: a szegények százmillióit, akik rendszerint kiesnek a nyugati ember – és teológus – látóköréből.
A rossz pedig az, hogy az igazságtalanság elleni küzdelem hevében egyes keresztények elvesztették a lélekjelenlétüket és erőszakhoz folyamodtak. Én úgy látom, hogy a gyűlölet és a közömbösség ellen csak szeretettel és megbocsátással szabad harcolni – fegyverrel soha! Egyébként az erőszak útja történelmi távlatból szemlélve sem tűnik hatékonyabbnak, mint annak a Jézusnak a követése, aki hagyta magát keresztre feszíteni. Őt végül az Atya a feltámadással igazolta. De ezekről a témákról csak nagyon óvatosan szabad valamit is mondani íróasztal mellől, soha el nem szakadva a szenvedő emberektől!
Ön szerint hogyan áll az egyház ezekhez a kérdésekhez? Nekem úgy tűnik, mintha a teológia kérdései valahol a felhők fölött kerülnének megvitatásra…
Ma minden komolyan vehető teológus azon igyekszik, hogy ez ne így legyen! Egyre inkább tudatában vagyunk, hogy általánosságban, kontextus nélkül nem szabad igazságokat megfogalmazni. Szóval mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a világ melyik részén élő keresztényeknek melyik konkrét teológiai kérdéséről van szó.
Franciaországban például ma az dönti el, hogy ki számít katolikusnak, hogy mit vall az abortuszról, az eutanáziáról és az egyneműek házasságáról. Ezek tényleg nagyon fontos kérdések és sohasem hiányozhatnak a keresztény erkölcstan nagy témái közül. Viszont alighanem baj lenne, ha ezeket tennénk meg minden kontinensen minden helyi egyház legfontosabb prioritásának, hiszen – élek a gyanúperrel – részben a minden kérdésben polarizációra hajló francia társadalom fekete-fehérben való gondolkodása tükröződik bennük.
Ez pedig ott sem feltétlenül kedvez az árnyalt megközelítéseknek – hát még a világ más tájain! Latin-Amerikában és Afrikában viszont kétségtelenül a szegények helyzete a fő kérdés. Meg persze a szekták kihívása. Ők olykor mintha egészen mást olvasnának ki ugyanabból a Bibliából... Nem tudom, átjön-e, hogy a teológia a legizgalmasabb dolog a világon!
Az elvallástalanodott Nyugaton élő keresztények mintha elsősorban világosan megfogalmazott központi irányelveket várnának el az egyháztól; a világ többi részén pedig – az az érzésem – inkább nagyobb önállóságra vágynak. És persze sok más létező érdekkonfliktus is van. Hogy milyen nehéz ezek között a csapdák és szakadékok között egyensúlyozni, az mutatja, hogy Ferenc pápa is mennyi körültekintéssel próbálkozik. És neki sem mindig sikerül tökéletesen. Nem egyszerű feladat egyszerre hűségesnek maradni a hitletéteményhez és a folyamatosan változó körülményekhez; az evangelizációhoz és a párbeszédkészség követelményéhez; az egyház prófétai küldetéséhez és a másik ember lelkiismereti szabadságának tiszteletben tartásához; pedig ezek a szemben álló pólusok egyformán Jézus Krisztus tanításából következnek.